ANICIUS MANLIUS SEVERINUS BOETHIUS: FILOZÓFIA VIGASZTALÁSA

ELSŐ KÖNYV[1]

I. Vers

Boethius elpanaszolja megváltozott körülményeit

Valaha kellemes énekeknek szenteltem időm, és örömmel végeztem munkám;

de most könnyek között, szomorú dalokra kényszerültem.

Elnémult Múzsáim vezetik tollam,

s komor szólamra nem játszott könny lepi arcom.

Korábban nem volt oly hatalmas félelem,

mely társtalanul hagyott volna utamon.

A dalok voltak életem fénylőbb idejének büszkeségei;

most, bánatos napjaimon ők segítenek sorsomba nyugodni;

Mert a boldogtalanság hirtelen-hamar korossá tett,

s a bú rám vonta vén árnyát.

Ősz hajak gyűlnek szerteszórva idő előtt fejemen,

lazán lóg a bőr elnyűtt lábaimon.

Jó, hogy a halál nem boldog éveiben éri az embert,

hanem csak a bánat sokat ismételt panaszát hallva.

Ám szomorú, mikor a halál süketen elfordul

a boldogtalantól, s nem zárja le a könnyező szemeket. 

Bolondság a szerencse szeszéllyel osztott adományaira bízni magunk:

miközben rám mosolygott, hamar főmre érkezett a komor óra is.

Barátaim, miért bíztattatok fel oly gyakran azzal, hogy szerencsés vagyok?

Hisz aki lezuhan, talpa szilárdan nem is állt soha.

I. Próza

Filozófia megközelíti Boethiust: alakja allegorikus

Míg így tépelődtem csöndben, és tollam vitte könnyteli panaszom, fejem fölött egy asszonyalak tűnt fel. Tartása fenséges volt, szemei tűzként ragyogtak, pillantása áthatóbb volt az emberi tekintetnél. Színe élettel teli, ereje ép, mégis úgy látszottak az évek rajta, hogy senki se gondolta volna, hogy hozzánk hasonlóan volna alávetve az időnek. Folyton változott alakja: egyik pillanatban akkorának mutatkozott, mint egy közönséges ember, egy másikban pedig koronája mintha a mennyeket súrolta volna.[2] És mikor még magasabbra emelte fejét, az átdöfte a fellegeket, ámulatba ejtve bárkit, aki csak látta. A ruhája a legfinomabb szövetből, aprólékos mestermunkával készült téphetetlen darab. Ezt saját kezével szőtte, amint azt később meg is mutatta nekem. A ruha szépségét valamelyest tompította a láthatóan hosszú ideje való elhanyagoltsága, olyan volt, mint őseink porral lepett képmásai.[3] Alsó szegélyére a Pi szimbóluma volt belevarrva, a felsőre pedig a Théta,[4] a két betű között pedig fokok futottak, melyeken, mint egy létra fokain, fel lehet jutni az alacsonyabb elvtől a magasabbig. De a durva emberek kezei megtépték a ruhát, és ami darabkát csak értek, leszakítottak.

Jobb kezében könyvek voltak, baljában jogart forgatott. Mikor meglátta a költészet Múzsáit, akik a fekhelyemnél állva súgtak szavakat panaszomhoz, megremegett; szemei élesen villantak, s azt kérdezte, ’Ki hívta a színjátszókat ehhez a beteg emberhez? Soha nem adnak gyógyszert a szomorú embernek, helyette bánatát ápolgatják mérgezett édességekkel. Ilyenek ők, akik az értelem gyümölcseit a szenvedélyek meddő tüskés bokraival fojtják el: nem megszabadítják az emberek elméjét a betegségtől, hanem hozzászoktatják. Kevésbé fájna, ha inkább az avatatlanok közül vonnátok el tőlem embereket, ahogy az az egyszerű csorda tagjaival rendre megesik. Egy olyanban nem sérülne a munkám, de ez az ember az Eleaták és az Akadémikusok hagyományain nevelkedett; és ő hozzá nyúltatok? El innen szirének, pusztulásra csábítók! Hagyjátok őt az én Múzsáimra, ők majd gondozzák és gyógyítják.’

Gyülekezetük erre lesütötte szemét, elvörösödve vallva meg szégyenük, majd a küszöböt átlépve komoran távoztak. Az én szemeimet könnyek homályosították, és nem tudtam rájönni, ki ez a nő, akinek a fellépése ilyen parancsoló erejű. Felnézni rá nem mertem, csak vártam ámultan, mit fog tenni. Aztán közelebb lépett és az ágyam végébe ült. A szemembe nézett bánattelien, majd a földre, végül a következőképp emelt szót bajaimra:

II. Vers

’Jajj nekem! Hogy eltompul az elme, ha mélybe dönti áradat!

Igaz fény nem lángol többé benne, hogy a külső éjbe törjön.

A gondoskodás a földi fuvallatok hatására

gyakran nagy, mértéktelen romlássá válik.[5]

Ez előtt az ember előtt nyitva voltak a mennyek:

az égi ösvényeket szokta járni, és

a világító nap fényét nézni.

A Hold hűvös fehérjébe mélyedt;

és mint egy hódító, biztosan tartotta

a csillagok körvándorlásának rendjét.

Még ennél is többet! A természet forrásaiban kutatta,

hogy honnét jönnek az üvöltő robajok,

amik felkavarják az óceán mélyét;

hogy milyen szellemtől forog az égbolt;

hogy az Esthajnalcsillag miért süllyed el a nyugati habokban,

míg aztán az izzó keleten újra kel;

hogy milyen erő méri ki a tavaszt, hogy az a földet rózsákkal

borítsa, és aztán átadja helyét az ősznek, amely

bőséggel hoz termést a jobb években,

és szőlővesszőket ereszt mindenfelé;

ezen okokat szokta elmélyedve keresni,

és a Természet rejtett titkait felhozni.

Most itt fekszik,

értelméből a fény kiveszett,

nyakát és testét nehéz súlynak húzza lánca;

Ah! Csak a durva földet látja.’

II. Próza

’De most,’ mondta ’nem a sopánkodásnak, hanem az orvos munkájának van itt az ideje.’ Aztán rám szegezve szemeit, folytatta: ’Az az ember vagy, akit tanításom teje táplált, az én ételem által nőve oly naggyá, hogy férfihoz méltó lélekkel bírj? Bizony olyan fegyvereket adtam kezedbe, amik biztonságodat szolgálták, erődet pedig leküzdhetetlenné tették; már ha nem dobtad volna el ezeket. Tudod ki vagyok? Miért nem szólsz? A szégyentől vagy a buta ámulattól némultál el? Azt gondoltam, hogy a szégyentől, de már látom, hogy a csodálkozástól.’

Mikor látta hogy nem csak csendben vagyok, de szó nem jön ki belőlem, s kukán bámulok, kezét gyengéden mellkasomra helyezte, mondván ’Nincs mitől félni; csak kimerültségtől szenved, ami oly sok tévelygő elme betegsége. Egy pillanatra megfeledkezett magáról, de rögtön emlékezni fog, ha felismer engem. Hogy így legyen, hadd seperjem el szemeiről a mulandó dolgok gondjainak sötét fellegeit.’ Így szólt, és köpenyét összegyűrve letörölte könnyeim.

III. Vers

A sötét éj ezzel szétoszlott, az árnyékok elröppentek,

és szemeimbe visszatért a régi erő.

Mint mikor az égitesteket beborítja a nyugati szél rohama,

és az ég vizes felhőkkel teli;

a nap rejtve vár, s a csillagok még nem foglalják el helyük,

éj ereszkedik a földre…

De ha az északi szél szétzúzza e képet, trák barlangból kitörve,

kiereszti börtönéből a nappali fényt;

kisüt a nap, és a ragyogó Phoebus csodáló tekintetünkbe veti sugarát.

III. Próza

Boethius erőt nyer ahhoz, hogy megszólítsa Filozófiát. Filozófia megfeddi bátorsága hiánya miatt

A bánat fellegei így lettek elűzve. Sóhajtottam, majd erőt véve magamon végre pillantást vethettem orvosomra. Ránéztem, és felismertem ápolómat, Filozófiát, kinek kamráiban ifjúkoromtól kezdve töltöttem életem. Azt kérdeztem tőle, ’Miért jöttél le a mennyekből, erények asszonya, hogy meglátogass száműzetésem magányában? Talán téged is hamis vádakba fogtak?’

’Talán magadra kéne hogy hagyjalak, betegem? Nem kellene osztoznom veled a teherben, ami rád nehezedik, és ami az ellenem való gyűlöletből fakad? Filozófia soha sem hagyja magára az ártatlant útján. Azt hiszed, félek a rágalmaktól? Hogy megrettenek, mintha először érne ilyesmi? Azt hiszed, most először fordul elő, hogy szégyentelen emberek zaklatják a bölcsességet? Régen, még gyermekem, Platón kora előtt, nem vívtunk tán a maiakhoz hasonló hatalmas csatákat a vak ostobaság ellen?  És bár Platón túlélte, mestere Szókratész nem halt-e igaztalan halált, velem oldalán? Mikor utána Epikurosz követői, utánuk meg a sztoikusok, majd megint mások minden tőlük telhetőt megtettek, hogy lerombolják örökségét, megragadtak engem, mint a rablott zsákmányt, hiába küzdöttem ellenük kiáltozva; megtépték köpenyem, amit magam szőttem, és leszakítottak belőle innen is, onnan is: mikor pedig úgy gondolták, hogy már teljesen megadtam magam nekik, továbbálltak. És mivel külső viseletem egy-egy darabja hozzájuk került, más buta emberek azt gondolták, hogy az én öltözetem hordják, így váltak áldozatává az avatatlanok csordájának.[6] De ha nem hallottál Anaxagorasz száműzetéséről,[7] a méregpohárról, amit Szókratész ivott ki,[8] vagy Zénón szenvedéséről,[9] amik idegen országokban estek meg, talán hallottál Caniusról,[10] Senecáról,[11] és Soranusról,[12] kiknek hírneve nem kicsi, s nem is múló. Nem más vitte őket romlásba, mint hogy az én útjaimat járva nagyon elkülönböztek a gátlástalan emberek vágyaitól. Szóval nincs mit csodálkoznod azon, hogy az élet tengerében minden oldalról viharok vernek minket; mert a gonosz emberekkel való szembeszállást tűztük legfőbb célul. Ezekből elég sok van, de nem kell foglalkozni velük, mivel nincs vezetőjük, csak fejetlenül fognak itt-ott zavargásba. Ha ez a gyülevész banda ellenünk tör és túl nagy erővel támadnának, a mi vezérünk, Értelem összegyűjti erőit fellegvárába, míg az ellenfél a haszontalan kacatok fosztogatásával van elfoglalva. Míg összeszedik a legértéktelenebb dolgokat, mi fentről nevetünk rajtuk, biztos távolban a fosztogatóktól, védve a fallal, amin a fortyogó tömeg nem juthat át.

A fordítás az eredeti mű W.V.Cooper általi angolra fordítása alapján készült, mely itt érhető el: https://www.exclassics.com/consol/consol.pdf

 
[1] http://www.gradesaver.com/the-consolation-of-philosophy/study-guide/summary-book-i Az első könyv felvezeti Boethius helyzetét, és bemutatja a rejtélyes Filozófiát. Boethius egyes szokásai jellemzően klasszikus koriak, a mai olvasók számára a történelmi körülmények ismerete nélkül esetleg kevésbé érthetőek. A filozófiai vitákat és érveket gyakran párbeszédes formában adták elő. Ennek a dialógusnak az apokaliptikus természete (vagyis hogy az egyik fél képzeletbeli, spiritális, legendás, allegorikus vagy isteni) azért volt szükséges, mert az írója magányosan, bebörtönözve töltötte napjait. Egyedül van cellájában, így a másik felet el kell képzelnie - aki a megtestesült Filozófia – hogy vele beszélhessen, és így a filozófiai elvekben való vigaszát megtalálhassa.” 
[2] http://www.gradesaver.com/the-consolation-of-philosophy/study-guide/summary-book-i „Filozófia magasságának váltakozása fontos, mert a filozófiai tanulmányok sokféle megjelenési formáját jelképezi. Mikor átlagos magasságú, akkor a gyakorlatiasabb morális avagy etikai bölcseletet mutatja meg. Mikor a mennyekig ér, a metafizikai gondolkodás képességéről tesz bizonyságot, mely Boethius szerint a spekulatív, vagy elméleti filozófiához tartozik.”
[3] as is seen in the smoke-grimed masks of our ancestors
[4] A Pi és a Theta az első betűi a görög praktikus és teoretikus szavaknak, a filozófia két ágának.
[5] Nehezen fordítható mondat: How often care, when fanned by earthly winds, grows to a larger and unmeasured bane.
[6] Nehezen fordítható: „thus were many of them undone by the errors of the herd of uninitiated.”
[7] Anaxagorasz Kr.e. 450 körül vonult száműzetésbe Athénból.
[8] Szókratészt az athéni állam Kr.e. 399.-ben végeztette ki
[9] Eleai Zénónt Nearchus, Elea zsarnoka kínoztatta meg Kr.e. 440 körül.
[10] Caniust Caligula végeztette ki Kr. u. 40 körül
[11] Senecát öngyilkosságra kényszerítette Néró Kr. u. 65-ban
[12] Soranust halálra ítélte Néró Kr.u.66.-ban